Immár közel hat éve lakunk Haverhill-ben, de a települést még mindig nem fedeztük fel teljesen. Rengeteg olyan része van, ahol még nem jártunk és bőven akadnak olyan részek is, melyeknek a létezéséről sem tudunk. Ilyen hely például a Burton End park, ahol ma jártunk először.
Végre javul az idő és búcsúzni látszik a tél. Ma 15 fok volt, és az eddig csontig hatoló hideget felváltotta a kellemes napsütés, mely üdítőleg hatott ránk. A Korona vírus miatti szigorítások itt még mindig életben vannak, így nagyjából semmit nem lehet csinálni, de az idő mégis csak úgy kívánta, hogy ma feltétlenül ki kell lépnünk a házból. Igazából egy véletlen során bukkantam rá erre a parkra, és az egyetlen indok amiért ide mentünk az az volt, hogy azt mondták van kacsaúsztató.
Liza nagyon izgatott volt a hír hallatán, hogy elmegyünk kacsákat etetni. Kicsit izgultam is, hogy biztosan lesznek-e egyáltalán kacsák, hisz csak értünk megyünk. Azért készültünk és felapakoltunk búzával, majd négyesben végig csattogtunk a tóig (Liza macija elmaradhatatlan családtag, aki mindenhová jön velünk).
Nem kellett csalódni, voltak bőven nem csak kacsák, hattyúk is. Hát én tényleg nem értem, hogyan kerülhette el ez a hely a radarom 5 éven át.
Egy hatalmas park egy nagy tóval a közepén. A park szélén egy iskola van és a tó mögött egy játszótér. Tény, hogy nem a mi környékünk, gyalog jó hosszú séta lenne, de kocsival kb 15 perc volt.
Meglepően sok ember volt ott, nyilván nekik bejáratott hely ez már. Amit viszont felháborítónak tartok, hogy tömik szerencsétlen kacsákat kenyérrel. A tópart dugig volt kenyér darabokkal és az emberek egész zacskónyi kenyerekkel mászkáltak, nyilvánvaló a szándék, hogy elhasználják az egészet. (A rengeteg felhívás ellenére az emberek még mindig nincsenek tisztában azzal, hogy a nagy mennyiségű kenyér elfogyasztása káros hatással van a kacsákra és ez az elhullásukhoz is vezethet.)
Ezek után nem csoda, hogy a mi búzánknak nagy sikere volt. Azt hittem bőségesen vittünk, de persze kiderült, hogy még kevés is. Liza imádta szórni nekik, bár kezdetben inkább hozzájuk vágta. Ám gyorsan belejött, hogy is kell ezt csinálni és két kacsa bátran közel is merészkedett a finomságokért, nem zavartatva magát ha egy- két búzaszem éppen eltalálta.
Míg a játszóteret kipróbáltuk - mert ez nyilván alap - az összes kacsa a vízbe húzódott, így az elemózsia utóját kiborítottuk egy kupacba a partra. De Liza felfedezte, hogy ezt bizony a vízbe is lehet dobálni, így szedhettük fel mindet. A hattyúk boldogan csemegéztek a vízbe repülő magvakból és alá-alá buktak, hogy a lehető legtöbbet elérjék. Minden egyes ilyen jelenetet Liza kuncogása követett és minden alkalommal nekik szegezte a kérdést: 'mit csinálsz kacsa?' Persze hiába magyaráztam én el legalább ötször, a kérdés úgy tűnt továbbra is megválaszolatlan maradt mert a hattyú nem méltatott bennünket válaszra.
Ebbe a parkba tervezünk még visszalátogatni valamikor a kacsákhoz, már ha még életben lesznek addig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése